Különleges. Meghatározó. Lélekbe és tudatba égő, megtörténte előtt és utána is kísértő, vissza-visszatérő, gondolatokra és elmélkedésre, elemzésre késztető dolog. Rettenetes és mégis jó, pedig olyan érzés, mintha hegyeket cipelnél a vállaidon. A felelősség hegyeit.
Sosem voltam különösebben tehetséges a kendóban. Régen, amikor elkezdtem, talán elég szorgalmas sem. A tehetségem nem lett több azóta sem, de a szorgalom és az alázat, a befektetett munka és energia meghozta a gyümölcsét, és első alkalommal megjelenhettünk egy országos kendó rendezvényen, a XXX. Országos Csapatbajnokságon. Nem vagyunk sokan, de nem is indultunk régen, mindössze 2017 februárjától folynak a gyakorlások és nem mindenki akkor kezdte, van, aki később csatlakozott. S a lelkesedésüknek, szorgalmuknak köszönhetően teljes létszámú csapattal tudtuk képviselni klubunkat a versenyen.
Költői kérdés ez a többi tapasztalt kendóshoz, csapatvezetőhöz… De emlékeztek még az első eseményre, amikor egy maréknyi, lelkes, kezdő csapatot vittetek ki a nyilvánosság elé? Úgy vélem, mindenki emlékszik, tisztán… Életre szóló élmény.
„Megmérettél és könnyűnek találtattál. S darabokra szaggattatol…” Nos, valóban. Megmérettünk. Mi is, mint csapat, mint egy tapasztalat nélküli, kezdő csapat. Ők (Farkas Dániel, Kamondi Patrik, Kovács Márton és Szilvás Filip – a csapat tagjai), mint tanítványok, mint kendókák. S én is, mint tanító. Együtt, mint emberek. S jó érzés, hogy nem kell azt érezzük, könnyűnek találtattunk.
Volt nem alvás, volt gyomorgörcs, volt idegesség, mert felelnem kell négy olyan emberért, akik őszintén, tiszta szívvel, lelkesen gyakorolnak és eljöttek erre az eseményre, hogy bemutatkozzanak a magyar kendós társadalomnak – íme, itt vagyunk, létezünk, szeretnénk hozzátok tartozni. S lássuk be, ez mégiscsak egy verseny, ahol elsősorban az eredmény minősít. S le kellett venni róluk az eredménykényszer terhét, hogy ne terheljék magukat fölösleges elvárásokkal. Le kellett venni róluk az izgalom, a lámpaláz terhét, amit az első ilyen, nyilvános szereplés magában hordoz. Fel kellett vértezni őket hittel, hogy igenis képesek megállni a helyüket, hogy helyük van ott. Lelkesíteni őket, hogy legyen hitük önmagukban, bízzanak magukban és abban, hogy amit gyakoroltak és ahogyan, az jó. S elég arra, hogy az első szereplésük tisztességes és méltósággal teli legyen.
Szépek voltak, elegánsak, összetartóak és méltóságteljesek. Egyenesek. Ezt kértem tőlük és ezt megvalósították. A szememben ők egy rendkívüli társaság. Egy nagyon jó közösség. S valami csoda folytán – a bírók ítélete nem csoda – egyikük küzdőszellem (Fighting Spirit) díjban részesült, ami feltette a koronát eme csodálatos és rendkívül nehéz napra. S az eddigi munkára is. Büszkék vagyunk erre, nem csak én, hanem mindannyian. Akik ott voltunk, csapatként, csodálatos szurkolóként, de azok is, akik épp nem voltak ott, de a napi munkában részt vesznek. Büszkék vagyunk, s örülünk, de tudjuk, holnaptól újra munka, újra gyakorlás. S még több gyakorlás, mert ez az elismerés arra kell ösztönözzön mindenkit, hogy még többet gyakoroljon, még több energiával és még több alázattal. Nem azért, hogy díjat nyerjünk, hanem azért, hogy a következő megmérettetésen azt érezhessük, hogy fejlődtünk, feljebb léptünk egy lépcsőfokot és ezt lássák a Mesterek, bírók is.
S többek között azért, hogy ezzel a szellemiséggel dolgozva, még több ember jöjjön el hozzánk a Dojo-ba, ismerkedjen meg a kendóval, és kezdje el a gyakorlást. Hogy részese lehessen az ilyen és ehhez hasonló élményeknek ebben a kis közösségben. Hogy megismerjék a magyarországi kendósokat, köztük azokat az embereket, akiknek nagy-nagy köszönettel tartozok és tartozunk, mert vagy engem indítottak el az utamon, vagy álltak mellettem, amikor inogtam, vagy segítettek e kis csapat tagjainak az elindulásban. Nagyon köszönöm és köszönjük Vadadi Zsolt, Bárány Tibor, Abe Tetsushi és Búzás Csaba mestereknek! S Hatvani Lóránt sensei-nek is, aki a legtöbb időt töltötte velünk!
Nem lehet mindenkit név szerint felsorolni, ezért elnézést kérek.
Bízom abban, hogy mindig, minden körülmények között méltóak tudunk maradni!